A szeretetről

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.

Maga a szeretet nem egyéb, mint hogy valakit mélyen érzünk, mélyen belelátunk a szemei mögé, a lelkébe, és bármilyen külső mötött felismerjük, hogy “Ő az!”.

Akit szeretsz, arra előbb-utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele.

A nagy találkozások kegyelmi pillanatok, és rendszerint nem tartanak sokáig.

Minden önző tettünk, amellyel megsértettük a szeretet egységét, visszahatást szül.

Ez a karma.

Megtanulni, hogy fájdalmat okozni fáj.

És kifosztani a világot: nyomor.

És rossznak lenni: rossz.

És ridegnek lenni: megfagyás.

És önzőnek lenni: elhagyatottság.

És nem szeretni: félelem és halál.

Egyetlen tettünk van, amely árnyéktalan és tiszta, az a cselekvés, melyet a szeretet szellemében hajtunk végre.

S ezért életünk aránytalanul nagyobb részét olyan lelkek között éljük le, akikkel a karma törvénye hozott össze, és sorsunk a megértés, az elfogadás, a tűrés, az elszenvedés és a kiegyenlítés – azaz a szeretet megtanulásának küzdelmes folyamata.

A megismerést és a szeretetet szétválasztani nem lehet.

A szeretet nem “édes” dolog.
Nem kellemes, és nem is mindig boldogító.
Lehet fájdalmas, tragikus és megrendítő.
Ha nem így lenne, mindannyian szeretnénk: nem lenne a világon magány, önzés és gyűlölet.

A szeretet: találkozás, érintkezés, közösség, együttműködés. Összerezgés, egymásba ölelés. Amikor a kettő eggyé válik és a pólusok érintkeznek, az a szeretet.

Mindenkinek “külön” szíve van – de ezek a külön szívek egyetlen nagy szívnek a gyermekei, nemcsak belőle születtek, de szüntelen kapcsolatban is vannak vele.
Metafizikailag ez a szeretet értelme.
A szívek láthatatlan összekötöttsége.

Csak a valódi szeretet tud rezegni azon a szinten, mely a lelki és anyagi világot összeköti.

(Gondolatok Müller Péter Szeretetkönyv című művéből)